Várnai Mária

A Segítőtárs című műsorba az indulása után kerültem, Rapai Nándorral a Műsorigazgatóságon találkoztunk és megkért, hogy mivel én is gyógypedagógus vagyok, menjek és próbáljunk együtt dolgozni. Számunkra nagy előnyt jelentett, hogy gyógypedagógusok voltunk, de ezt a műsort nekünk ki kellett harcolni. Először úgy mentünk paralimpiára forgatni, hogy csak a forgatásra kaptunk pénzt, minden mást szponzorok segítségével tudtunk finanszírozni.

Zsuzsa nénivel természetesen forgatáson ismerkedtem meg. Az első konkrét találkozásra nem emlékszem, de miután ő ismerte a műsort, sokszor előfordult, hogy nem mi kerestük őt, hanem ő keresett meg minket, hogy nem mennénk-e ki forgatni – valószínűleg ilyen volt az első találkozás is.
Jellemző volt, hogy sok esetben azért is kértek minket forgatásra, mert ha elmondja XY a tévében, hogy megoldanak egy ügyet, akkor annak van esélye. Zsuzsa nénivel olyan szempontból volt más a kapcsolatunk, hogy nála nem mi akartuk, hogy megoldjon valamit, hanem ő akarta, hogy bemutassunk valamit - és ez közös akarat volt.

Ha jellemeznem kell, akkor a szülő és pedagógus ötvözeteként tudom leírni, aki nagyon empatikus tudott lenni és nagyon szerethető volt. Ő is szeretett ebben a világban lenni. Ugyanakkor mindig tanított: rengeteg minden maradt meg bennünk is, Zsuzsa néni szavai határozták meg sokszor a műsorainkat is.
Egyszer a műsornak volt születésnapja, a Mozgásjavítóban kaptunk termet, sokan beszéltek, megköszöntük a segítségeket, jó hangulatú esemény volt. Ott mondta Zsuzsa néni, hogy „a sérült embereknek egy pechjük van, hogy látszik a sérültségük.” Nekem ez egy alap mondat. Vannak emberek, akik nem veszik észre, hogy sérültebbek, mint akit leszólnak.

Fontos a Lakóotthonok története. Zsuzsa néni rengeteget harcolt azért, hogy a fogyatékos emberek bekerüljenek a városokba, például hogy egy lakást felszabadítsanak nekik egy lakótelepen, mert nagyon kevesen fogadták el azt, főleg vidéken, hogy fogyatékos ember legyen a szomszédjuk. Ezt el kellett fogadtatni és Zsuzsa néninek volt erre módja. Jó kapcsolatot ápolt holland szakemberekkel, onnan pénzt is szerzett. Rengeteg családban gond az - amit Zsuzsa néni jól látott - hogy mi lesz akkor, ha én meghalok, mi lesz a gyerekemmel. Ezek a lakóotthonok erre megoldást jelentettek, akár házaspárok is együtt élhettek, bevásároltak, főztek, dolgoztak, takarítottak, a szülők megnyugodhattak, hogy jó helyen van a gyermekük. Nagy előrelépés volt ezen a területen, amit Zsuzsa néni csinált, ill. amiben segített.

Nagyon tetszett, hogy nem ment üres kézzel sehová. A gépkocsivezetője mindig hozta utána a két nagy szatyrot és Zsuzsa néni mindig elmondta, hogy ő így hoz ajándékot, mert „ezt azok kapják, akiknek szánták”.

Soha nem öltözködött kirívóan. Az esetek nagy részében kosztümben volt, szürke vagy drappos színben, beleolvadt a környezetbe. Ő szociális munkás volt, aki attól, hogy first lady lett, nem változott meg.
Közvetlen volt, lehetett benne bízni. Ha valamit megígért, az biztos, hogy megtörtént. A kedvességét tudom tisztelni, hogy mindenkit név szerint ismert - minket is. Kicsit mosolygós volt, kicsit komoly.
Nem is tudtam volna úgy megszólítani, hogy Göncz Árpádné: ő Zsuzsa néni volt.

Személyes élményem vele, amikor Szolnokon forgattunk egy nyár közepi kitüntetési ünnepségen. Aznap reggel kaptam egy telefont, hogy vigyáznom kell a 8 éves unokahúgomra. Nem volt más megoldás, magunkkal vittük. Elsőként Zsuzsa nénivel csináltam interjút, az unokahúgomat közben leültettem. Utána folytattuk a munkát, egyszer csak odanéztem a székre: nincs ott a gyerek! Rohantam be a nagyterembe, ahol a fogadást tartották és meg is találtam Zsuzsa nénivel, mire ő bocsánatkérően azt mondta, hogy „ne haragudj, elhoztam, mert hosszú ez neki. Most nézzük, mit tegyünk a tányérjára.” Erre az unokahúgom közölte, hogy nem tud állva enni, mert fél, hogy le fogja enni magát, mire Zsuzsa néni ránézett: „Ne ess kétségbe, az Árpi bácsi is mindig leeszi a nyakkendőjét.”. Ez jellemző volt rá: figyelt, felmérte a helyzetet és segített, és hát ez a mondat... Ezek után az unokahúgom sem feszélyezte magát. Már komoly beosztásban dolgozik, de a mai napig emlegeti bizonyos helyzetekben, hogy nem lehet gond, mert Árpi bácsi is leette a nyakkendőjét.