Tóthné Bacskai Edit

A médiából tájékozódtam a Kézenfogva Alapítvány létrehozásáról, egy barátnőm javasolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot Zsuzsa nénivel, mutatkozzak be. Először a munkatársai válaszoltak, aztán egyszer csak Zsuzsa nénitől jött levél. Mindig leírtam neki az érzéseimet, hiszen mi szülők, különböző dolgokon megyünk keresztül: van itt boldogság és süllyedés is... én abban az időben egyszerű versekben írtam ki a keserűségemet.
Személyesen 1999-ben egy tévéműsorban, a lányommal együtt találkoztam vele először. Éveken keresztül leveleztünk, majd megírtam a telefonszámomat és felhívott.
1999-ben hoztuk létre az alapítványt a megyében, 2003-ban összehozott egy budapesti szülőszövetséggel. A tanácsára akkor alapítottuk meg a megyei szülőszervezetet is, aminek 17 évig voltam az elnöke.

Mindent megbeszéltem vele: tanácsokat adott, drukkolt nekünk, szerette volna, hogy a halmozottan fogyatékos emberek csoportja is előbbre jusson. A szervezet alapításakor egy nagy konferenciát szerveztünk, amire eljött. Szerettünk volna egy lakóotthont létrehozni, ami sajnos anyagi okok miatt azóta sem sikerült.

Zsuzsa nénit nagyon sokat látogattam, először a Kézenfogva Alapítványnál, aztán meghívott a lakására, ahol mindig megtartottam az élménybeszámolómat a megyei szervezet működéséről. Nagyon jó tanácsokat adott, meg is fogadtuk; ha olyasmiről beszéltem, mondta, hogy „ejjejej, de nagy butaság ez, így nem lehet megvalósítani”. Ha nagyon előre akartam szaladni, akkor visszahúzott a tanácsaival, ha meg leengedtem, akkor tolt, hogy „menjél és csináld csak, a közösségért!”, hiszen elég sokan vagyunk itt a megyében. Mindig nagyon örült, ha elmeséltem, hány gyerek részesült rehabilitációs fejlesztésben.

Mérhetetlen tisztelettel és szeretettel beszélt a szülőkről, nagyon sokat tett értünk. Ezek a szülők óriási eredményt értek el, mióta a Kézenfogva Alapítványt létrehozták, sok gyereknek szereztek örömet, boldogságot, sok szülőnek adtak segítséget. A FECSKE Szolgáltatás is óriási dolog volt.

Mély lelki kapcsolat alakult ki közöttünk, erre nagyon büszke vagyok. Bensőséges dolgokat is elmesélt. Editkével úgy mentünk hozzájuk, mintha hazamentünk volna. Nekem Zsuzsa néni most is példaképem: egyszerű, becsületes, szeretetteljes, segítőkész asszonynak ismertem meg. A tenni akarása, a szeretete, ahogy beszélt a fogyatékkal élő gyereket nevelő szülőkről, az élmények, ahogyan szerette, amikor bement egy intézménybe! Nagyon sajnálom azt, aki nem ismerte.

Utolsó leheletéig azon volt, hogy segítsen a fogyatékkal élő embereken és a családjaikon. A saját élete mellett! Mikor lehetősége nyílt, szót emelt értünk, igyekezett azért tenni a Kézenfogva Alapítvánnyal, hogy könnyítse az életünket: létrehozzon lakóotthonokat, nappali ellátókat, mindenkin segített, akin csak lehetett, még a saját pénzéből is. Minket felvállalt - és nem volt fiatal, amikor ezt elkezdte -, nagyon sok szülőtársam boldog lehet, mert például lakóotthonba került a gyereke. Sokan hálásak neki, mert amikor létminimum alatt éltek és írtak neki, segített rajtuk.

Ritka ember volt, soha nem éreztette, hogy felsőbbrendű, hiába volt first lady. Ő mi voltunk - így tudom mondani. Hálás vagyok a jóistennek, hogy őt ismerhettem és szerethettem, és nagyon sok szülőtársam rajtam keresztül megismerhette.
Nincs olyan ember a mai napig, mint ő volt. Gyerekként került kapcsolatba fogyatékos emberrel: az utcán sétált az édesanyjával, aki mondta neki, hogy „ne nézz oda!”, ő pedig, hogy „miért ne, hiszen ugyanolyan, mint mi”. Akkor megfogadta magában: ha egyszer lehetősége lesz, megpróbál segíteni a fogyatékkal élő embereken – és tette is, és mai napig is teszi a Kézenfogva Alapítvány.

Az első dolog, ami eszembe jut, az a mosolya! Ahogy örült, mikor látott, nemcsak engem, a hozzám hasonló szülőtársakat is. Ahogy ránk nézett, meg a gyerekekre! Mosolygott a tekintete. A fényképe a mai napig kint van anyukámé és a lányomé mellett.

Nekem mindig azt mondta: „gyerekem”. Ez olyan volt... sok embernek és sok családnak a Zsuzsa nénije volt, mondhatni, az ölelő édesanyja... mert átölelt bennünket. Az a szeretet, amit tőle kaptam, kaptunk, azt nem tudom elmondani.

Szerette a csokoládét, mindig vittem neki és mondta, hogy minden nap egyet megeszik belőle. Nagyon szeretett olvasni, szerette a természetet, a Balaton környékén jártak sokat Árpi bácsival, Budapesten is mindig jártak ki az erdőbe.
Nagyon szerette a családját, unokáját és dédunokáit, mindig nagy boldogsággal mesélt róluk. Nagyon szeretett főzni, amikor csak tehette, ő főzött. Árpi bácsit maga ápolta, amikor ő elment, az megviselte. Áldott lélek volt, sok ilyen kéne. Mondtam is neki, Zsuzsa néni drága, több kellene belőled.
Ennyire nyíltan és szeretettel, ennyi tisztelettel bennünket nem vállalt fel senki, sem azelőtt, sem azóta.