|
Zsuzsa nénivel való személyes kapcsolatunkat megelőzte egy kedves történet.
1992 őszén Dobogókőn voltunk a napközi fiataljaival a Manresa Jezsuita Rendházban.
A szentmisén a fiatalok mellett a település néhány lakója vett részt. Mise után bemutattak egy fiatalembernek, akivel hamar a hazai fogyatékosügyről kezdtünk beszélgetni. A véleménycserét befejezve ajánlottam a fiatal ember figyelmébe, hogy problémák megoldása érdekében, írjon a Köztársasági elnök feleségének, Zsuzsa néninek. Akkor ő elvörösödött, és bemutatkozott ismét. „Göncz Dániel vagyok, és Zsuzsa néni az édesanyám…”
A személyes találkozásra ezt követően egy konferencián került sor, Piliscsabán, ahol dr. Maria Bruckmüeller, az osztrák Lebenshilfe vezetője tartott előadást.
Mariához több éves barátság fűzte a családunkat. A konferencia szünetében ő mutatott be Zsuzsa néninek, aki nagyon nyílt, kedves volt, és őszintén érdeklődött, hogy ki vagyok, és mivel foglalkozom jelenleg. Innentől kezdve, ha összefutottunk akár Budapesten, vagy más vidéki rendezvényen, gyakran tapasztaltam azt, ha észrevett, képes volt otthagyni a beszélgetőkörét és elindult felém. Privát telefonszámát is megadta nekem, azzal a meghagyással, hogy bármikor hívhatom őt. Mindig mosolygósan, barátságosan, régi ismerőseként köszöntött engem, és nem egy államfő feleségeként, vagy egy országos szervezet vezetőjeként és nem is engedte, hogy én így tekintsek rá.
Zavarba ejtő volt a közvetlensége. A memóriája döbbenetes volt, rövid információimat megjegyezve a következő alkalommal mindig rákérdezett, hogy az adott feladatban hol tartok.
A beszélgetések során a családomról is érdeklődött. Ha belső problémáimat hoztam elő, válaszaiban olyan szakmai, hitbéli megerősítést kaptam, ami nemcsak a pályám során, hanem a családi életben is meghatározó volt. Érdekes volt megtapasztalni, hogy amikor a nehézségeimtől és zaklatottságomtól azt hittem, hogy már az erőm végén járok, és ezt szerettem volna megosztani, egyből félbeszakított, hogy nem, nem is látszik rajtad, nagyon jól nézel ki. Ezzel olyan pozitív megerősítést adott nekem, hogy újra feltöltődtem és eloszlatott minden kételyt, fájdalmat.
Egy alkalommal, a kilencvenes évek közepén hivatalos látogatást tett Kozármislenyben. Előzőleg jelezte, hogy nagyon szoros lesz a menetrendje, és valószínűleg nem lesz lehetősége elfogadni meghívásunkat. Ennek ellenére valami azt súgta, hogy valamilyen isteni lehetőség során mégis lesz lehetőségünk a találkozásra. Mi is készültünk erre a napra süteményekkel, szendvicsekkel. Megterítettünk a kertben, a gyümölcsfák alatt és vártunk Zsuzsa nénire. Késő délután megcsördült a telefonom, „Hazafelé indulunk, de csak pár percre van lehetőségem meglátogatni benneteket.” Zsuzsa néni ahogy leült, rögtön közvetlen beszélgetésbe keveredett az ott ülő fiatalokkal, és közben jóízűen falatozott a süteményekből. István, a segítője, többször figyelmeztetett engem, hogy indulniuk kellene, majd szólt Zsuzsa néninek is, hogy ideje indulni, de a mondatot nem tudta befejezni, mert Zsuzsa néni egy süteményt tolt a szájába. Ezen István is meglepődött, a gyerekek meg hatalmasat nevettek. A tartózkodási protokollt megszegve, innentől közvetlenül, baráti légkörben folytatódott a beszélgetés.
A személyes köszönő leveleimre mindig egy-egy telefonhívással válaszolt. 1995-ben egy országos konferenciánk fővédnökeként volt nálunk, majd 1998. tavaszán az újonnan létrehozott napközink megnyitóját is ő tartotta meg.
Az utolsó személyes találkozásra Árpi bácsi nyugdíjazása után pár évvel került sor. Egy telefonbeszélgetés során a segítségemet kérte abban, hogy meglátogathassa a segítségünkkel a Mecsek eldugott erdejében Vágatpusztát. Az ok, hogy fiatal korukban itt voltak irodalmi alkotótáborban és szerette volna ezzel a látogatással meglepni a férjét. Nagy örömmel kalauzoltam végig őket az ekkor pár házból álló teleülésen.
Valószínűleg ennek a közvetlen kapcsolatnak köszönhettem, hogy belekerültem a Kézenfogva Alapítvánnyal folytatott munkába, és országos szakmai kapcsolatokat szereztem.
Hogy milyennek írnám le Zsuzsa nénit?
Közvetlen, nyílt, barátságos volt, akiben én soha nem a rangját, hírnevét tapasztaltam meg, hanem az emberségét, mert neki az embersége volt a hitvallása.
| |
