|
Rapai Nándor írása Göncz Zsuzsa néniről, teljes egészében:
Zsuzsa néni emlékére
Göncz Árpádné
Volt egy ember, akinek a nevét a sérültek világában mindenki ismeri: Zsuzsa néninek szólították, esetleg Zsuzsa Asszonynak.
Így is kezdték a Neki írt leveleket, így küldték a meghívókat.
Okos és jóságos, nyitott és érzékeny, segítőkész és fáradhatatlan volt.
Élete során adott jó szót és biztatást, segített az alapítványán keresztül pénzzel, támogatással, konferenciákat szervezett, bábáskodott fontos kiadványok, civil szervezetek megszületésekor.
Őt idézem:
„Felmérhetetlen az a teher, amivel a fogyatékost nevelő családok indulnak. Ha egy gyermek nem úgy fejlődik, ahogy a szülők várják és kiderülnek a problémák, minden szülőt ugyanazok a kérdések gyötörnek: miért pont az én gyermekem, mit vétettem, mi lesz Vele? Hallatlanul szeretetreméltóak. Legelőször ezt veszi észre az ember. Aztán azt is, hogy mennyivel gazdagabb az érzelmi életük az átlag emberénél. Nagyon vágynak a szeretetre. Én azt hiszem, hogy ez a munka, amit mi végzünk, önmagában hordozza a jutalmát. De ők nemcsak vágynak a szeretetre, hanem nagyon is tudnak szeretni. Sokat kell tennünk, hogy a hátrányaikat leküzdjük. De mindenképpen a mi segítségünkre szorulnak.”
Zsuzsa néni bízott az emberi jóságban. Tisztaszívű volt, akinek belülről jött a segíteni akarás, a szolidaritás. Látta, milyen nehéz a családok élete, akik sérülteket nevelnek, milyen kevés segítséget kapnak. Pedig a sérült emberek fokozottan szorulnak a segítségre.
Mint gyógypedagógus azt tapasztaltam, hogy az emberek nagy részének véleménye szerint, a fontos emberek az értékesek, és akik fogyatékkal születnek vagy élnek, kevésbé azok. A sérült emberek különösen igénylik, hogy értékeket lássanak bennük. A fogyatékos ember minden esetben megéli állapotát, felismeri korlátait. Az épek, ha az együttérzést szeretnénk kinyilvánítani, az a sajnálat lesz. De a sérült embert nem sajnálni kell, hanem a másságát elfogadni, egyenértékűnek elismerni és elismertetni, hogy Ő is élhető életet élhessen.
Ez volt a mi műsorunk célja is, amikor az MTV-ben dolgozó - eredetileg gyógypedagógus végzettségű - kollégákkal megalapítottuk a sérült emberek világát bemutató műsort a Segítőtárs-at, későbbi nevén az Esély-t.
Nem volt könnyű dolgunk, mert az MTV-ben hasonló műsor még nem volt.
1987-et írtunk ekkor. Amikor a Híradó főszerkesztőjének először beszéltem az elképzelésünkről, felcsattant: „…csak nem képzeled, hogy hülyéket fogunk mutogatni!...”.
De én képzeltem, és nem hülyéket, hanem sérülteket.
Értettem az aggodalmát, mert az akkori rendszer igyekezett eldugni a fogyatékos embereket, mivel nem illettek a szocialista embertípus idealizált képéhez.
A rendszerváltozás nekünk – e műsor készítőinek - fontos áttörést jelentett. Egy dokumentumfilmet készítettünk Egerben egy nemzetközi pályázatra, a felnőtt fogyatékosok napközi otthonáról, - akkor még csak ez az egy volt. A dokumentumfilm címe Reménytelenül? volt – így, kérdőjellel. A film bemutatta, hogy az ép emberek segítségével nekik is van reményük egy jobb, humánusabb életre. A filmet beneveztük a Televíziók Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiváljára, és láss csodát, a mi filmünk kapta meg a fesztivál nagydíját. Ki tudja, hány ember véleményét befolyásolta és fordította meg ez a film. Valószínűleg nagyon sokakét.
Amikor másnap délelőtt a gyerekekkel sétálni indultunk a piactér felé, és az emberek, akik addig elkerülték a szemmel láthatóan sérült fiatalokat, sorba jöttek odahozzánk, üdvözölték a gyerekeket, volt, akit az előző napi film kapcsán keresztnevükön szólítottak. Nagy szeretettel közeledtek hozzájuk, és beszélgetni kezdtek.
A Televízió főműsor időben mutatta be a filmünket, a közvélemény kutatás szerint kiemelkedő nézettsége volt. Innentől kezdve zöld utat kapott a Segítőtárs című magazinműsorunk, amely kéthetente került adásba.
És még valami történt. Zsuzsa néni megkeresett a Kézenfogva Alapítványtól. Férjével, „Árpi bácsival”, a Köztársasági Elnökkel együtt meghívtak a havonta tartott alapítványi megbeszélésekre, ahol a miniszter feleségekkel megvitatták a sérült emberek problémáit, megbeszélték ki, miben és hogyan tudna segíteni. Megbeszélték azt is, hogy ki-milyen eseményre tudna elmenni, akár a férjükkel együtt, mert ha megjelenik egy fogyatékosokkal kapcsolatos eseményen egy miniszter, annak súlya, jelentősége van.
Innentől kezdve első kézből értesültünk a különböző eseményekről, legyen az kulturális, sport, szociális, vagy egészségügyi. Mindenről, ami belefért a kéthetenként megjelenő műsorunk fél órájába.
Zsuzsa néniék támogatásával stábunk elkísérte a gyerekeket néha külföldre is. Speciális Olimpiákra, Amerikába, különböző nemzetközi eseményekre, amelyeken mi is forgattunk. Rangot adott a különböző események hazai megítélésének, hogy például a Speciális Olimpiákra, idehaza a Köztársasági Elnök búcsúztatta a résztvevőket. Ahova tudtunk, mentünk kamerával. Együtt laktunk a csapattal, igazából nem volt protokoll, nem kellett bejelentkezni jóval korábban. Ha az Amerikai Elnökkel akartunk interjút készíteni, vagy néhány világhírű sportolóval, művésszel, azt megtehettük. A megnyitókon ott voltak a „nagy emberek”, a Kennedyek, ifjabb Bush, Mandela, Schwarzeneger, és így tovább. Kiderült, milyen sokrétű, eseménydús a sérültek világa.
1991-től, bekapcsolódásunk a nemzetközi életbe országunknak is jót tett, hiszen közel százötven ország vett részt ezeken a sporteseményein. Többször vettük elő a térképet és mutattuk meg az érdeklődőnek, hogy az a kis pötty a térképen a mi hazánk, és úgy hívják, hogy Magyarország.
Zsuzsa néni szinte mindennapos vendége volt a műsorunknak, az évek során mintegy hetven-hetvenöt alkalommal készíthettünk vele interjút, sok esetben a Köztársasági Elnökkel együtt. Zsuzsa néni is, Árpi bácsi is olyan emberek voltak, akik egész életútjukkal példát mutattak mindenki számára szeretetből, emberségből, odafigyelésből és empátiából.
Zsuzsa néni kapcsolata a fogyatékos emberekkel sokrétű volt, segített sok elesett embernek, családnak, támogatott szervezeteket, lelkesített hosszú élete során. Megtiszteltetés volt számunkra, hogy ismerhettük Őt.
| |
