Házi Judit

Zsuzsa asszonyt (tetszés szerint: Zsuzsa nénit vagy Zsuzsát) kísérő protokolltolmácsként ismertem meg Göncz Árpád köztársasági elnöki mandátumának korai időszakában. A Külügyminisztérium felkérésére több nyelven és sokszor dolgoztam magas rangú méltóságok házastárs programjaiban. Így kerültem kapcsolatba Zsuzsával is először Magyarországon. Első közös külföldi utazásunk Portugáliába vitt minket. Onnantól kezdve a kölcsönös szimpátiából egy életre szóló barátság nőtte ki magát. Elnök urat Zsuzsa gyakran elkísérte külföldi utazásai során, így az ő tolmácsaként a világ sok országába jutottam el én is az elnöki delegáció tagjaként, hol angol, hol spanyol, hol portugál (és nem csekély protokolláris) tudásomat hasznosítva. Ezek az alkalmak (a szakmával járó diszkréción túl) igazi csapatmunkát követeltek, és szinte barátságot kovácsoltak az elnöki pár és a szűk körüket alkotó, különböző feladatokat ellátó egyes munkatársak között. Zsuzsa bízott bennem, megbecsült és hallgatott rám. A magam részéről tudásom legjavával, hűséggel, tisztelettel szolgáltam. Felnéztem rá, mert jó embert láttam benne, olyat, aki nemes ügyeket karol fel, pozíciójából eredő ismertségét, befolyását kiváló célokra használja. Mindig természetes tudott maradni. Szerettem őszinte mosolyát.

Pont ez a kedves mosoly az, ami mindig eszembe jut, amikor rá gondolok. Jellemzője volt jóban, rosszban. Ugyan éltünk meg szívszorítóan nehéz helyzeteket is, amikor az ember szívesebben elsírta volna magát, mintsem mosolygott volna, de emberi melegsége, együttérzése még ilyenkor sem legördülő könnycseppeket, hanem mosolyt varázsolta arcára. Szerettem, amikor megkérdezte: „Te mit gondolsz?” Érdekelte, hogy a hozzá közel állónak mi a véleménye egy adott dologról. Együtt akart gondolkozni a másikkal. Nem tudta mindenre a választ csípőből. Befogadta mások meglátásait is. Érdekelte. Megfontolta.

Az elnökné asszonyi szereppel járó kötöttségeket, protokolláris szabályokat, elvárásokat általában a maga ösztönös természetességével ötvözte. Nagyon nyitott volt az új ismeretségekre, a tartalmas, értelmes beszélgetésekre, a kedves, őszinte gesztusokra. Szívesen fogadta el és kóstolta meg a neki kínált ételt, italt. Szerette, értékelte a különböző népek művészetét, táncát, népviseletét. Új-Zélandon (követve a helyi szokást) szemrebbenés nélkül dörzsölte össze orrát az őt (mint „betolakodó idegent”) először elijeszteni próbáló, majd barátként üdvözlő félmeztelen maori harcosokkal. Nem hordott kalapot, sosem szerette. Ám a protokoll kedvéért egy-két alkalommal engedelmesen követte az előírást. Szeretett úszni. Illetve egy alkalommal csak szeretett volna: Paraguayban a rekkenő hőségben már majdnem megmártózott az elnöki szállás mögötti folyócskában, amikor helyi kísérői tudomására hozták, hogy a vízben piranhák vannak. Tudomásul vette. Aznap nem úszott. A „saját bőrén” tanult dolgokat. Szerette a gyerekeket. Szeretett segíteni. Szeretett reményt adni ott, ahol kevés ok volt a reményre. Kezét nyújtotta sokaknak. Megfogta a felé nyújtottakat. Szeretett kezetfogni és kezet fogni. A mosolyában rejlő empátia minden kéz(en)fogásnál olvasható volt szemében.