Dr. Maléth Anett

Zsuzsa nénivel a KézenFogva Alapítvány nagyszabású, lillafüredi nemzetközi konferenciáján, 1995-ben találkoztam először, éppen abban az évben végzett "friss" szemű, további szakmai terveket dédelgető gyógypedagógusként. E konferencia keretében beszélgettünk először mélyebben, s ami élénken belém vésődött az az, hogy sokkal fontosabb volt számára az a kérdés, hogy miként kerültem a fogyatékos emberekkel közvetlen kapcsolatba, mint az, hogy mit tapasztaltam tanulmányaim során a különböző ellátórendszerekben...E beszélgetésből személyes találkozások, hosszabb, közös gondolkozások lettek. Zsuzsa néni figyelme mindig elsősorban az ember felé irányult, az embert szerette a maga lényében és lényegében megismerni, látni. E beszélgetések során merült fel, hogy szükség lenne egy gyógypedagógusra a KézenFogva Alapítványnál, aki a kuratóriumi titkári feladatokkal is megbirkózna... magam részéről akkor az értelmi fogyatékos személyek és szüleik legnagyobb országos érdekvédelmi szervezeténél dolgoztam szervező titkárként a jogérvényesítő feladatok érdekeltek...

A későbbi - már közvetlen és intenzív - együtt munkálkodásainkat, közös utazásainkat, család- és intézménylátogatásainkat is az ember, az ember méltóságának legteljesebb tisztelete hatotta át, mindez persze a lehető legtermészetesebben, s a legapróbb megnyilvánulásokban is érzékelhető volt. Bevallom, hogy eleinte tartottam a protokoll feladatoktól, mely egy-egy ilyen vidéki látogatással járhatott volna, azonban már első alkalommal óriási megkönnyebbüléssel tapasztaltam azt, hogy mindennek nyoma sincs... Sohasem "az elnökfeleség" érkezett meg, hanem "Zsuzsa néni", vagyis az ember az emberekhez. Végtelenül közel állt hozzám ez az attitűd, mely szempillantás alatt nyílt és őszinte párbeszédre alkalmas légkört teremtett, ahol nem udvariasságból történik az odafordulás, hanem az valódi érdeklődést jelent. Olyannyira valódi volt mindez, hogy az így induló szülői kapcsolatokból folyamatos levelezés lett, mely óriási felelősséget jelentett az alapítvány és munkatársai számára - noha a levelek többségét Zsuzsa néni maga válaszolta meg...nyitott volt a szülői tapasztalatok meghallgatására, érdemi átgondolására, ahogy értő figyelemmel követte, majd kért szót a korai civil-szakmai beszélgetések során. Segítő kezet nyújtott a hozzá fordulóknak és kiemelt figyelmet fordított a leginkább "hangtalanokra", súlyosan-halmozottan fogyatékos embertársainkra és családjaikra. Nem lehajolt hozzájuk, hanem meghajolt előttük, s törekvéseikben messze menőkig melléjük állt.

Mindezt rendkívül következetesen tette, némi szigorral is társuló magas elvárásokat támasztott önmagával és munkatársaival szemben is. Nem maradhatott levél, kérés, felvetés válasz és reflexió nélkül, ráadásul kiváló memóriája volt, ezt többször bizonyította. Minden mondatában benne volt egy-egy apróság, melyből tudtad, hogy tanulni, nézőpontot váltani érdemes... Zsuzsa néni fáradhatatlansága különleges tempót igényelt részünkről, az alapítvány munkatársai részéről, ugyanakkor egy meglehetősen családias légkörben végzendő rendkívül sokoldalú segítő tevékenységet generált. A segítő "odafordulás" nem munkaként, feladatként jelentkezett az életünkben, hanem életünk szerves részévé vált, ahogy időnként a különböző protokollszabályok emberarcú cinkos megszegése is...született vagy szerzett tulajdonságoktól függetlenül egyszerűen embernek lenni és embernek maradni minden körülményben - ez az, amit a legjobban tisztelek Zsuzsa néniben és egy életre magammal viszem...

Túl sok kép él a fejemben Zsuzsa néniről, melyek váltakozva ugranak be, így nehéz egyet-egyet kiemelni a sok közül. Talán inkább egy képsorozatról beszélhetnék, melyről elvontabban azt mondanám, hogy a "sérült" emberek felé történő "odafordulásai" villannak fel leginkább, a mosolya, szempillantása és a testtartása...benne van minden, amelyet az emberi méltóság tiszteletéről elmondhatunk, tanulhatunk és taníthatunk.

Gyakran hallottam Zsuzsa nénitől egy-egy civil kezdeményezés említése kapcsán azt a mondatot, mely állítása szerint eredetileg Göncz Árpád gondolata volt: "mikor valami új születik, megteremtődnek hozzá a megfelelő emberek, olyanok, akik érzik az igényt, megfogalmazzák, a munkájukkal, életükkel felelnek rá"...