dr. Kálmán Zsófia

Zsuzsa néni olyan volt, mint aki folyamatosan azt mondja „Ugyan már…”. „Ugyan már, nem kell akkora dolgot csinálni belőle, hogy a köztársasági elnök felesége vagyok…” „Ugyan már, fölösleges udvariaskodni...” „Ugyan már, velem lehet őszintén beszélni…” Nem igényelte, hogy körbeudvarolják, zavarta, ha hízelegni próbáltak neki, nem vágyott a First Lady-ség díszletszerepére, a nagyképűségnek a csírája sem volt benne. Láttam nagykövetekkel, miniszterekkel, elnökökkel különböző eseményeken, akikhez ugyanolyan természetességgel fordult, mint a kerekesszékes maratonista fiatalokhoz, a Down-os klub tagjaihoz vagy a vakvezető kutyák kiképzőihez. Zsuzsa néni olyan akart maradni, és olyan is maradt, mint amilyen feltehetően egész életében volt: keményen dolgozó, szerény, józan gondolkodású, tiszta ember, aki ugyan személyes és szakmai tapasztalatai nyomán nagyon is jól ismerte a pokol különböző bugyrait, mégis meg tudta őrizni önmagát.

1995-ben egy civil fórumon találkoztunk, amelyen a Bliss Alapítvány vezetőjeként vettem részt. A fórumon elkötelezett, ám dühös szakemberek keresték a válaszokat az érthetetlenre: miért vonatkoznak más jogok a fogyatékos gyermekekre, mint ép társaikra, miért sodródnak a társadalom peremére a sérült családtagjukat nevelő vagy gondozó családok, miért hányódnak az egészségügy és az oktatásügy között a súlyosan sérült gyermekek.

Amikor a szünetben beszélgetés közben megemlítettem, hogy egyik lányával, Kingával, volt évfolyamtársammal azóta is jó barátok vagyunk, elnevette magát, megölelt, és rögtön felajánlotta, hogy tegezzem. Nehezen tegeződtem valakivel anyám korosztályából, egy évfolyamtársam édesanyjával, így végül a „Szervusz, Zsuzsa néni” kevert formulánál kötöttem ki, amit Zsuzsa néni elnéző mosollyal fogadott. Egyébként anyám, aki tíz évvel volt idősebb Zsuzsa néninél, egyszer, amikor már elmúlt százéves, vágyakozón felsóhajtott: „A Zsuzsának szerencséje van, alig 90, ő még bátran dolgozhat!”

Tiszteltem, hogy a nehéz életút ellenére derűs tudott maradni, becsültem a tisztességéért, de a kettőssége ragadott meg igazán. Szigorú és kemény volt, amikor kiállt valakikért vagy valami ellen, és a végtelenségig megértő és melegszívű azokkal, akiknek harcostársául szegődött. Ha valami nagyon felháborította, összeszorította a száját és villogott a szeme, de láttam mosolyogni vagy a könnyekig ellágyulni, amikor odahajolt egy földön kucorgó kisgyerekhez vagy magához ölelt egy síró anyát.

• Ha Zsuzsa nénire gondol, milyen kép ugrik be először?

A közvetlen és mosolygós Zsuzsa néni képét őrzöm, aki készséges fővédnökként nemcsak résztvett mérföldkövet jelentő eseményeinken, hanem hitt is bennük. Ott volt 1996-ban az első kerekesszékes divatbemutatón; 1997-ben eljött a Bliss Alapítványhoz felavatni az ország első augmentatív és alternatív kommunikációs központját; 1998-ban egy győri konferencián kiállt a De juRe Alapítvány „Közös a világunk” eszméje mellett. Megszámlálhatatlan civil eseményen figyelt érveinkre, osztotta meg tapasztalatait és vállalta a közös gondolatok képviseletét. Korra és címre-rangra való tekintet nélkül igazi „munkatárs” volt, a szó legnemesebb értelmében.

• Mi volt a szava járása, rá jellemző mondat, kifejezés?

Nem találkoztam ezekkel, mert akinek annyira spontán és közvetlen a stílusa, annál, ha valaki nem áll vele napi kapcsolatban, nem tűnhetnek fel a jellegzetes kifejezések.

• Mi volt a kedvenc hobbija/süteménye/színe/dala/festménye?

Nem tudom, hiszen, ha nem szakmai ügyekről beszéltünk, elsősorban a család került szóba, az unokák, később a dédunokák. Egy alkalommal említette, hogy szereti Mozartot. Tudta, hogy én is szeretem a zenét, egyszer meg is hívott az elnöki rezidenciára egy szép házihangversenyre. Sokszor találkoztunk a Zeneakadémián is. Ő a VIP páholyban ült Árpi bácsival, mi szerettük a közvetlen e páholy melletti, a jobboldali oldalerkély első sorának első üléseit. Így szinte egymás mellett ültünk. Egyszer nagy egyetértésben tapsoltuk vörösre a tenyerünket Schiff András egy koncertjén. Ugyanis különleges esemény történt, mert Schiff belezavarodott egy tétel első soraiba. Megint nekikezdett, megint elakadt. Elnézést kért, kiment egy percre, majd visszajött, leült a zongorához és azt mondta, akkor újrakezdem. Ezután tapsoltuk vörösre a tenyerünket, és még ott, tapsolás közben azonnal meg is beszéltük, mennyire tiszteletreméltó az az emberi bátorság és művészi alázat, amellyel valaki felvállal és megold egy ilyen helyzetet.
Dehát ez a helyzet is csak azt mutatta, hogy Zsuzsa néni minden helyzetben és mindenkiben elsősorban az embert látta, elfogadva annak erősségeit és gyengeségeit egyaránt.