Csató Zsuzsa

Zsuzsa néni

Ha Zsuzsa nénire gondolok – és gyakran jut eszembe- elsőként mindig az a csendes, a sarokban álldogáló, szinte eltűnni kívánó, békésen, szelíden mosolygó asszony jelenik meg, aki unokáira várt a Várban a kisfestők képzőművész foglalkozásainak előterében.

Megvan ennek már 40 éve. Én a nagyobbik lányomat kisértem, a kisebbiket ölben tartottam. Bár akkor már egy ideje ő volt Magyarország Nagyasszonya, nem ismertem meg, nem is igen nézegettem senkit és semmit, fáradt voltam. Néhány alkalom után odajött hozzám, s megkérdezte, ne segítsen-e valamiben. Beszélgetni kezdtünk, innentől gyakran találkoztunk az előtérben. Így ismertem meg „Zsuzsa nénit”. Akkor még nem volt mindenki Zsuzsa nénije, de akivel csak beszélgetett, annak „jó szót” mondott, visszamosolygott rá.

Hamarosan kiderült, hogy vannak közös ismerőseink, de nem ők lettek a közös témák, inkább ő kérdezgetett, hogyan élek, hogyan oldom meg a munkát, a csonka családot, a különleges kisebbik lányom életét.

40 éve volt ez, s akkoriban engem leginkább hülyének, kedvesebben ostobának néztek a kívülállók. Miért akar valaki olyan gyereket nevelni, akinek nincs jövője. Akiről nem tudni, meddig él, aki „tönkreteszi a többi családtag életét”. Így mondta az akadémikus barát, a háziorvos és a rokonok egy része is. Zsuzsa néni nem. Borira mosolygott, ölbe vette, őekkortájt 2 évesen még csak tanulgatott állni, lépni, járni.

2-3 évig feljártunk ide, azután elváltak útjaink. Teltek az évek. Ezután történt, hogy Zsuzsa néni 70-es évei táján volt, belevágott a Kézenfogva Alapítvány megalapításába. Eljött hozzám, akkori munkahelyemre. Megkérdezte, vállalnám-e az alapítvány titkári feladatát. Meghatódtam, nagyon megtisztelt, de vállalni nem mertem. Féltem, belebolondulok, ha csakis értelmi sérült emberekkel vagyok, otthon és munkám során is. Nem leszek képes megbirkózni a feladatokkal. Addigra már jónéhány olyan szülőt láttam, akik éjjel-nappal csakis a fogyatékossággal törődtek, láttam, ahogy elvesztik az öröm képességét, keserűek lesznek, magukat szentnek vagy áldozatnak, vagy mindkettőnek érzik, beszűkülnek, s nem látják a dolgokat csakis saját szemszögükből. Később, ha néha gyerek nélkül töltöttem néhány percet, el-el sírtam magam, annyira meghatott Zsuzsa néni bizalma. Éreztem, ez életem nagy lehetősége lehet, de a félelem erősebb volt. Ma úgy látom, számomra nagy lehetőség lett volna, de az Alapítvány számára sokkal jobb, hogy mások, erősebbek, okosabbak, jobb diplomaták vezették, vezetik.

A nyolcvanas évek közepén járunk. Down-os, hivatalosan Down szindrómával élő kisebbik lányom gyógypedagógiai óvodába került.

Itt a szülőtársaimmalközösen próbáltuk szebbé tenni gyermekeink életét. Egyre több dolgot szerveztünk, kitakarítottuk az udvart, a tornatermet, hívtunk tornatanárt, majd jött a közös úszás, torna, nyaralás.

Ebből a szülőcsoportból és óvoda előkészítőből „nőtt ki” lassan, 1988-ban a Down Alapítvány.

A kezdő Kézenfogva Alapítvány, de sokkal inkább Zsuzsa néni maga ekkor már ott volt a háttérben. Ritkán fordultunk hozzá, de mindig erőt adott a tudat, hogy fordulhatunk hozzá, hogy van kihez fordulni.

Szerencsénk volt. Sokan segítettek. Az akkori JOINT magyarországi szervezetének köszönhettük, hogygyerekeink a JOINT szarvasi táborába mehettek nyaralni. Ennek immár 20 egynehány éve, s azóta is évente visszajárunk. (A Covid persze nekünk is „betett”, de reméljük, nem örökre.)

Ez a tábor minden évben veszélyben volt. Sohasem tudtuk szinte az utolsó pillanatig, hogy kapunk-e támogatást, holott a JOINT akkori vezetői, munkatársai, igazán kitették a lelküket, hogy a mieink újra meg újra nyaralhassanak.

Egyik évben komolyabb volt a veszély. A tábor szervezői szóltak, nincs pénz, próbáljunk kitalálni „valamit”, hogy adakozóbbak legyen a tábor segítői.

Felhívtam Zsuzsa nénit, tudna-e segíteni. Nem kellett magyarázkodni, az első szóra már nézte is, mikor jönne a táborba látogatóba. A „mi táborunk”így megmenekült és abban az évben Zsuzsa néni és a mieink voltak a Szarvasi tábor naptárának főoldalán, és jónéhány évig nem kellett aggódnunk. Magam előtt látom most is, ahogyan tizenéves srácaink körbeállták, lógtak rajta, az oldalán. Mint ahogyan 0azóta is, mindig is így volt- amíg csak lehetett.Nem velem, hanem velünk, szülőkkel is.

Közben a 90-es években jártunk már. Sorban alakultak a szülői szervezetek, a Hársfa, a Viktória Egyesület. Árpi bácsi és Zsuzsa néni csendesen és biztosan álldogált mögöttünk és mások mögött. Tudtuk, hogy bármivel, testünk-lelkünk bajával fordulhatunk hozzá. Nem biztos, hogy segítenek, sőt az sem biztos, hogy jó tanácsot adnak. De biztos, hogy meghallgatnak, biztos, hogy nem vagyunk egyedül.

1995-2000 között, nem emlékszem a pontosabb dátumra, a Viktória Úszóegyesület elnöke, Sinka István szülő agydaganattal feküdt a kórházban, élet s halál között. Zsuzsa néni megtudta, és Árpi bácsi a kórházban, az ágyában tüntette ki. István ragyogott. Ki tudja felbecsülni, mekkora erőt adott ez neki! Tény, hogy bár az orvosok az ellenkezőjét jósolták, István meggyógyult és még 6-7 évig élt.

Az én nemzedékemnek, azaz a 60-80-as éveit taposóknak, legyenek szülők, vagy fogyatékkal élő felnőttek, évtizedeken át, legyenek harcosok és kevésbé harcosok, de Zsuzsa néni volt a biztonság. Ha minden összeomlik, hozzá még mehetünk…
Nemcsak szavai, de tekintete, mozdulatai is elárulták: mélyen tiszteli a fogyatékkal élő embereket és családjaikat, az őket gondozókat is. Soha nem ítélt, és esetükben szinte mindig megbocsátott. Ő maga szülőknek érintetteknek soha nem panaszkodott. Szelíd maradt, segített.

Volt azonban egy kivétel. Kemény lett a tekintete, harcos a hangja, ha a srácainkról volt szó. Értük nem volt engedékeny.

A 90-es évek elején, a Kézenfogva még alakulóban volt, amikor Eric Rosenthal és társai először jöttek Magyarországra, hogy a fogyatékkal élő emberekbentlakásos intézeteit látogassák és ehhez Zsuzsa nénihez fordultak.

Zsuzsa néni megkért, tervezzem meg egyhetes látogatásukat. Bejártunk jónéhány otthont. Bár azt hittem, engem már semmi sem sokkolhat, a hálóságyak és a bennükélő, gyakran meztelenül, pelenkában fekvő vagy üldögélő, üres szemű emberkék látványa feledhetetlen.Ezután többször visszatértek és ezután született meg Eric Rosenthal jelentése a magyar intézetekről, lekötözésekről, hálóságyakról. A botrány hangos volt, a tényeket tagadni senki sem tudta. A helyzetet hivatalosan is elismerték, mégis beletelt egy évtizedbe, amíg a hálóságyat és egyéb korlátozásokat szűkítő jogszabályok megszületettek. Még sokkal tovább tartott, amíg az ott dolgozók is elismerték, van jobb megoldás. Lássuk be, rengeteg munkájuk volt és ez bizony kényelmes megoldás volt.

Zsuzsa néni sokat hallott látott a nagylétszámú intézetekben gyakran uralkodó szörnyű viszonyokról, de mégis, ha egy szülő beadta ide gyermekét, soha nem kérdezte, miért dönt így, nem akart számonkérést. Látta, hallotta,tapasztalta és olvasott róla, milyen sokan kénytelenek nagylétszámú „otthonba” adni gyermeküket, mert munka mellett, különösen csonka családban vagy messze lévő iskolánál nincs más megoldás. Akkortájt az egy fizetésből megélő család választása még nem létezett a döntő többség számára, mert az többnyire nem volt elég 3-4 fős családokban.

Ezeket a magyar otthonokat látva és róluk hallva, majd az európai, különösen a holland családi méretű otthonokat megismerve, vágott bele immár a Kézenfogva Alapítványa a legnagyobb és megítélésem szerint máig a legjelentősebb, legúttörőbb projektbe, a holland Philadelphia Alapítvánnyal közös kifejezetten az otthon, családjukkal élő fiatalok számára lakóotthont építő projektbe.

(Ennek kicsit elődje volt és vele párhuzamos folyt a Soros Alapítvány lakóotthon építést és működtetést támogató pályázatsorozata, ami a bentlakásos otthonokból történő kilépést, kitagolását támogatva, lakóotthonokat indított. A kettő közösen volt hivatott valódi családi méretű, emberséges, jó minőségű otthonokat ezen keresztül életet biztosítani otthonokat.)

71 éves vagyok, öreg. Ha eszembe jut, hogy Zsuzsa néni ennyi idős korában vágott neki az Alapítvány létrehozásának, újra és újra megrendülök. Honnan volt ennyi ereje?

Csató Zsuzsa