Bayer Ilona
Bayer Ilona, televíziós újságíró/PR menedzserDrága Zsuzsa! Hittem, hogy a 100. születésnapodat nagyon, nagyon megünnepeljük. Még akkor is, ha az ember ebben a korban már nem zajos világi hívságokra vágyik, inkább szelíd nyugalomra, hogy végiggondolja hosszú életét. A tiéd nemcsak hosszú, de mozgalmas is volt, sorsfordító –többször fájdalmas, mint örömteli- eseményekkel. Árpád elnöksége alatt oly sokszor találkoztunk itthon és külföldi útjaitokon, de nyugalmas, hosszabb beszélgetésekre ritkán futotta. Tettük a dolgunkat tisztességgel, ki-ki a magáét, amellett idő másra nemigen jutott. Én az interjúkból sok mindent megtudtam rólad, rólatok, Te röpke tudósításaimból a gyerekeimről, családomról a legfontosabbakat. A többszöri amerikai, és kanadai látogatások hosszú utazásain is mindig dolgoztunk. És sokat nevettünk. Emlékszel a vasa- lós esetre? Akkor épp New Yorkban voltunk, fontos esti fogadásra készültünk. Váratlanul átszaladtál a szállodai szobánkba, s izgatottan kérdezted –Nem tudtok valahonnan egy vasalót szerezni? Árpád inge nem kifogástalan, így mégsem jelenhet meg. Jellemzően eszedbe se jutott, hogy az elnöki lakosztályból csak egy telefon, és a recepciós hölgy azonnal két szobaasszonyt is szalajtott volna azért az ingért. Miközben e sorokat írom, arra gondoltam, jé, ez persze nekünk is eszünkbe juthatott volna… De nem jutott. Viszont híradós gyorsasággal azonnal intézkedtünk a külpolitikus Losonczi Lívia kolléga (és barát)nőmmel. Több telefonhívás után előkerítettünk egy ott élő magyar újságírót, aki majd kiejtette a kezéből a kagylót, amikor megkérdeztük tőle, van-e vasalója? S miután volt, félórát adtunk neki, hogy behozza a szállodánkba. A „hápogására” csak annyit mondtunk, nálunk a TV Híradónál nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Különben is, vegye ezt elnöki parancsnak. Aztán korrigáltunk, az Elnök Úr persze nem is tud erről a piszlicsáré kérésről, de azért szedje a lábát… Az ing általad Zsuzsám tökéletesen parti-képes lett, de az „akció” végét még évekig emlegettük. Többnyire könnyes hahotázás kíséretében. Történt ugyanis, hogy munkád végeztével már nem volt időd az óriási szálloda másik szárnyában lévő szobánkba visszahozni a vasalót. Így hát gondosan estélyiruhád sáljába rejtve lehoztad a fogadásra. Ott aztán egy, a régi „Csem-csem gyűrű, arany gyűrű” című gyerekjáték módjára a vasaló kézről-kézre járt. Igazi burleszk következett, kár, hogy az operatőr nem vette fel… Te ideadtad nekem, én titkos hadművelettel Líviához passzolni igyekeztem, ám közeledett felénk Henry Kissinger, az amerikai diplomácia Nobel-békedíjas vezetője, a tekintélyes külügyminiszter, hogy interjút adjon. Fogalma sem lehetett, mi lelte a kamera körül álló két szőke nőt, hogy oly izgatottan próbálnak elrejteni valamit elegáns ruhájuk fodrai között. A sietséget indokolta, hogy mindössze alig egy óránk maradt, hogy visszaadjuk a kollégának az estély legkalandosabb tárgyát, a vasalót. Másnap ugyanis igen korán indultunk utunk következő állomására, Washingtonba, ahol már délben Bush elnök várta a Magyar Köztársaság elnökét. H Ű E N Ö N M A G U K H O ZGöncz Árpád és felesége: ZsuzsaCsaládomat nem tekintve a legszeretetreméltóbb emberpár, akit valaha is ismertem. Ma már nyugodt szívvel írhatom le ezt a mondatot. Annak idején, az ország első közjogi méltóságáról és asszonyáról ízlésem ellen való lett volna kimondani. Sokszor adódott alkalom itthon, és a külföldi látogatásokon, hogy közelről figyelhessem őket. Szavaikat, gesztusaikat, mosolyukat, meghatottságukat, vagy épp a múltidézés szemérmes fájdalmát. Úgy érzem, az idők kezdetétől ismerem őket. Akkor is, ha életük szövedékének csak kicsiny részét sikerült kibontanom ismeretségünk másfél évtizede során. Emlékeim töredékét osztom most meg Önnel, Kedves Olvasóm. Úgy vélem, az időben és térben egymástól messze eső találkozások, hangulatok mozaikdarabkái nemcsak nekem jelentik ezen írás címének igazát.
Kevés fényképük van. Olyannyira nem szerették a szereplést, a fotózást meg különösen nem, hogy még az esküvőjük sincs megörökítve. Csak a hozzájuk legközelebb álló rokonok, barátok voltak jelen, a ceremónia végén a pap szinte kiszöktette az ifjú párt a templomból a taxiba. Egyetlen időszak volt az életükben, amikor gyakrabban kattant a fényképezőgép gombja.
A Magyar Köztársaság elnöke nem sokkal kinevezése után meghívást kapott az Egyesült Államokba, látogasson el a diaszpórában élő magyarokhoz. Nem hivatalos út volt ez, az összes költségét a kinti civil szervezetek és a Zsidók Világszövetsége állta. 91-et írtunk, megindult a rendszerváltás utáni politikai szekértáborok áskálódása. Innen-onnan visszahallottuk, minek kell az elnöknek kéthetes amerikai utazgatás, miért kell erre költeni az állam pénzét. És még tv stáb is megy vele… Valóban ott voltunk, egy négyes csapat. Jómagam Losonczi Lívia szerkesztővel, Réz Dani operatőrrel, és az utunkat menedzselő cég vezetőjével. Negyven perces filmet forgattunk a Cleveland- New York- Washington- Los Angeles útvonal emlékezetes eseményeiről. Göncz Árpádot a magánlátogatás ellenére a legmagasabb körökben fogadták. Bush amerikai elnök (a mostani édesapja) is, a híres Ovális Szobában mi is ott lehettünk a protokoll szerinti öt percig. Találkozott más fontos politikusokkal is, köztük Henry Kissinger-rel például. Felejthetetlen délután volt Beverli Hills-en kezet fogni Tony Curtis-szel és a botjára támaszkodó tudós óriással, Teller Edével. A legnagyobb élmény mégis az a szinte tapintható szeretet volt, amelynek hullámai elnökünk mellett –miatt- bennünket is körülöleltek. A filmnek egyébként a „Magánlátogatás” címet adtuk, feleletként a sanda megjegyzésekre, és ingyen adtuk át vetítésre a Magyar Televíziónak.
- A gyerekkorunknak. Akkor az emberek sokkal fegyelmezettebb életet éltek, mint manapság. Árpád szülei éppúgy, mint az enyémek is, a legtöbb gondot a lelkiismeretünk fejlesztésére fordították, úgyhogy ez nálunk mindig nagyon jól működött. Az egész életformánk a kezdetektől fegyelemre szoktatott. Mi nagyon tudatosan készültünk a felnőttkorunkra, így a családi életünkre is. A nehézségek, és a váratlan megpróbáltatások persze nem voltak bekalkulálva, de azoktól különösen erős lett az ember. Az elnöki megbízatás égből pottyant valami volt, mondanom sem kell, egyikőnk sem vágyott rá. Sokat gondolkodtam azon, miért is alakult ez így, de mindig arra a következtetésre jutok, hogy a Gondviselés intézte. Ebbe belenyugodva, és erre támaszkodva láttunk neki. Nagy „házifeladat” volt, és mi nem voltunk éppen diákkorban. Próbáltunk gyorsan tanulni és helytállni. De óriási hátrányunk volt a legtöbb ország elnökével szemben, a királyokról nem is beszélve, akiket gyerekkoruktól erre készítenek fel. - Az addig „nemszeretem” fotózás mindennapi kötelesség lett. - Tudomásul kellett vennünk. Ezzel járt. - Az elnöki rezidencián, és mostani otthonotokban is ott sorakoznak a legkedvesebb hivatalos képek a nagy ebédlőben. - Az elnökség hosszú évei alatt a protokoll szűkre szabott határai között is voltak, akik különösen a szívünkhöz nőttek. A régi belga elnöki pár például, vagy Diana hercegnő, az ausztrál és az írországi köztársasági elnök asszonyok. Nem véletlen a többes szám, mert az utóbbi időben ott nők váltották egymást ezen a magas hivatali poszton.
Sokan írígykedtek, civilek, kollégák egyaránt, mikor megtudták, ismét együtt utazok az elnöki párral. Természetesen kivételes élményei ezek újságírói pályámnak, de nehézségek is voltak szépszámmal. Most csak a legegyszerűbbről. Egy távgyaloglónak is becsületére vált volna, annyi kilométer volt a lábunkban, amikor kisvárosnyi légikikötőkön kellett átrohannunk bőröndökkel és a mázsás tv-s felszereléssel felpakolva, mert volt olyan nap, hogy háromszor is repültünk. Mindezt kosztümben és elegáns cipőben, mert átöltözni nem volt idő a programok között. New Yorkból Los Angelesbe tartva még egy időzónát is átugrottunk, így 24 óránál jóval hosszabb lett amúgy is túlzsúfolt napunk. Felejthetetlen viszont, hogy mennyit nevettünk. A legfárasztóbb helyzetekben a legtöbbet. Volt, hogy már minden apróságon. A New York-i zárófogadáson történt a legmulatságosabb dolog. Késésben voltunk, vasalásra nem volt idő leadni a ruhánkat, és mit ad isten, az volt a leggyűröttebb, ami a leginkább kellett. Így volt ezzel Zsuzsa asszony is, ráadásul a „fővendég”, az Elnök Úr inge sem volt tükörsima. Gyors telefon egy barátomnak, azonnal hozott egy vasalót. Versenyt futva az idővel, pár perc múlva máris rohantam át az elnöki lakosztályba. Zsuzsa kezébe nyomtam, de a lelkére kötöttem, hozza le az ünnepségre, mert ott vissza kell adnom. Másnap kora hajnalban ugyanis utaztunk haza. A fogadáson aztán „előadtuk” a „csem-csem gyűrű, hol a gyűrű” című gyerekjátékot. Zsuzsa stólája mögé rejtve próbálta átadni nekem a vasalót, de valaki fontos személy mindig elsodorta tőlem. Akkor én próbálkoztam a háta mögé kerülni, hogy elvegyem tőle. Nem sok sikerrel. S miközben mindenféle híresség között jöttünk-mentünk, csak egyvalamire koncentráltunk, hogy kerül vissza az az átkozott vasaló a tulajdonosához. A tekintetekből láttam, sokan találgatják,vajon mi folyhat a First Lady és a tv stábbal ide-oda futkosó nő között? Azt hiszem, kevesen hinnék el ezt a vasalós históriát….
- Nem, ez eszembe se jutott. Meg is lepődtem, amikor valaki a fejemhez vágta: akinek négy gyereke van, miért olyan felelőtlen, hogy olyasmit csinál, amiért nyilvánvalóan börtön jár? Annyira megdöbbentem már a felvetéstől is, hogy meg sem tudtam szólalni. Lebeszélni? Ez soha meg nem fordult a fejemben. Mondjam azt, hogy mi mindig is olyannak szerettük és tiszteltük egymást, amilyenek voltunk és vagyunk? Voltak eszményeink, elveink, amelyek szerint élni akartunk. És ilyen volt minden barátunk is. Aztán, hogy ebből egy halálos ítélet, majd hat év börtön lesz, az valóban nem volt bekalkulálva. De számoltunk vele. - Sokáig családfenntartó voltál, de korántsem kaphattál végzettségednek megfelelő munkát, hisz az nem járt egy politikai rab feleségének. - Először mindenféle fizikai munkával kerestem pénzt, később az irodai elfoglaltság már nagy előrelépés volt. A börtönévek alatt kénytelen voltam a férfiszerepet is vállalni. Napközben édesanyám volt otthon a gyerekekkel, én meg, mint más családban az apukák, este holtfáradtan értem haza. Csak a hétvégeken voltunk igazán együtt. Mikor Árpád szabadult, még jó ideig semmilyen állást nem kapott, így pár évig még eljártam dolgozni. Folytatódott tehát a férfiszerep. Én reggel elmentem, este érkeztem, ő meg otthon volt egész nap, mint másutt a feleség. De dolgozott egész nap, iszonyúan intenzív szellemi munkát, nem volt szabad zavarni a gyerekeknek. Akiknek ennyi év után szinte teljesen idegen volt. Nehéz évek voltak ezek… Aztán, amikor Árpád már keresett a fordításokkal, otthon maradtam, majd a nyugdíjjogosultság miatt megint munkába álltam. És Árpád még mindig otthon volt a gyerekekkel... - Szociális gondozóként végeztél, de nem sokáig gyakorolhattad magad-választott szakmádat. Még a 70-es évek elején is sújtott Árpád priusza. - 72-ben egy barátnőm szeretett volna bevinni a Ganz Mávagba szociális munkára, de nem vettek fel Árpád múltja miatt. Igen, l972-ben. Na, szóval ez a pálya el volt vágva előttem egy életre. - Jóval később, az elnökség idején azért mégiscsak rádtalált… - Nem rögtön az elején, mert akkor a szüleim velünk laktak, halálukig ápoltuk, gondoztuk őket. De később egyre több meghívót kaptam különböző rendezvényekre, és elég gyorsan kialakult, hogy nekem azok mellé kell állnom, akik a legtöbb terhet cipelik, a legnehezebb életet élik. Ezek az értelmi, vagy halmozottan fogyatékosok, illetve az őket gondozó családok voltak. Akkor már gombamódra szaporodtak a civil szervezetek, és mi, munkájukat segítendő létrehoztuk a Kézenfogva Alapítványt. Nagyon megszaporodott a munkánk, egyre több időt töltöttem velük, dolgoztam, lobbiztam értük. És ez mind a mai napig tart, mert ezen a területen csak nagyon sokat lehet dolgozni. - Az évtizedek óta hiányzó állami gondoskodást még nagy erőfeszítésekkel is nehéz pótolni. Mégis nagyot léptetek előre az elmúlt évek során. A legszebb eredmény, azt hiszem, a Fészek program. - A Gondviselés küldte nekünk a holland kormány támogatását, amelynek segítségével lakóotthonokat építünk értelmi fogyatékosoknak. Ezek az igények régen megfogalmazódtak már, de sosem volt rá pénz. Pedig óriási szükség van rájuk, mert egy idő után a sérült gyerekeket gondozó szülők elöregednek, magukról se nagyon tudnak gondoskodni. A külföldi tapasztalatok szerint még az értelmi fogyatékosok legtöbbje is fejlődőképes, és bizonyos fokig önálló életre is nevelhető. Családi méretű, 6-10 fős otthonokban nagyon hasonlóan tudnak élni, mint a társadalom többi tagja. Ma már ez a legnagyobb büszkeségem- 36 ilyen otthon létezik az ország különböző pontjain, és még folytatni szeretnénk ezt a programot.
- Az alapítvány létrehozásával szinte minden idődet a sérült gyerekekről való gondoskodásnak szentelted. Unokáidra sokkal kevesebb maradt. Négy gyereketeket a történelem szakította el hosszú időre az édesapjuktól, s bár egészen más aspektusból, az unokákat meg a nagyszülőktől. Tudom, buta ez a hasonlat, de az mégiscsak igaz, hogy a legtöbbjük életéből kimaradt a mesélős, velük játszó, lázas homlokukat símogató, csínytevéseikkel cinkosságot vállaló nagymama, nagypapa. - Tíz év nagy idő, még fiatalkorban is, bennünket meg életünk alkonyán talált meg ez a feladat. A családban mindenki az elmaradt beszélgetéseket hiányolja, hiszen időből és magánéletből jutott a legkevesebb nekünk is, nekik is. Hiába örültem az érdeklődésének, bizony nehéz volt éjfélig mesélnem Marcinak az 56-os dolgokról, mert reggel korán kellett kelnem. De remélem Dóca emlékszik majd arra, hogy ő tanított meg internetezni. Szorgalmas, de lassú nebuló voltam. Hozzám képest az akkor tizenöt éves Bálint professzornak számított. Érdekes, Máté a magányigényét elégítette ki nálunk. Az elnöki rezidenciát nagy kert veszi körbe, ő ott kocogott, kerékpárugratót, télen minisípályát épített. Nálunk egyedül hódolhatott a szenvedélyének. Nem tudom, mit hoznak a következő évek. Biztosan tovább gyorsul az életünk, pedig már ma sem emberléptékű. Azt szeretném, ha az unokáinknak, és az utánuk jövőknek is jutna azokból az értékekből, szépségekből, amelyek nemcsak élhetővé, de élvezhetővé is teszik az életet. Szeretném, ha a nagy rohanásban is úgy élnének, hogy észrevegyenek és megcsodáljanak akár egy szép kavicsot is. Hisz ahogy Weöres Sándor írja: „…teljes bölcsesség a kőé és a meztelen léleké”.
Jó öt-hat évvel ezelőtt Pierre Székely Péterrel, a magyar származású világhírű szobrászművésszel jártam fent az elnöki rezidencián. Ajándékot vittünk, Péter szerette volna náluk tudni egy gyönyörű szobrát. Legközelebbi ottjártamkor már a terasz közepén díszlett, az Elnök Úr örömmel járta velem körbe az alkotást. Most, hogy új otthonukban kerestem fel őket, sehol nem láttam a plasztikát. Azt az államelnök kapta –mondta az Elnök Úr, mégha személyesen nekem is szánta Péter. Ez a magyar állam tulajdona, mint minden hivatali időm alatt kapott ajándék. Amikor lejárt a megbízatásom, elárvereztettük az Iparművészeti Múzeum kiállítása után, és jótékony célra ajánlottuk fel az összegyűlt pénzt.
- Erre az indiai szőnyegre gondolsz? Ez már történelmi ereklyének számít. 56-ban kapcsolatba kerültem az indiai nagykövetség budapesti ügyvivőjével, aki mindent elkövetett, hogy közvetítő szerepet vállaljon a forradalmi erők és Moszkva között. Miután a kísérlet –nem az hibájukból- kútbaesett, engem elítéltek, ő visszakerült a hazájába. Akkor még csak sejtettem, de azóta be is bizonyosodott, hogy indiai közbenjárás nélkül Bibót és engem is halálra ítéltek volna. Már jócskán benne voltunk a 70-es években, amikor valaki hozott egy újságcikket Indiából, amit Rahman úr írt. Ebben egy-két oldal a magyar forradalommal, és az én szerepemmel, illetve tárgyalásainkkal foglalkozott. A meglepő fordulat akkor következett be, amikor hivatalos látogatáson Indiában voltunk, és összejöttünk vele. Több volt, mint megható a találkozás… Sajnos Rahman felesége már meghalt, de a legkisebb lányára hagyott egy szárit. Ezt a drága emléket a leány találkozásunkkor nekünk ajándékozta. Gyönyörű indiai szőttes, de látod, számtalan stoppolás van rajta, olyan öreg már. Ez életünk történetének egy fontos emléke….
Most először jártam új otthonukban, a Vérhalom téren. Az Elnök Úr jött elém. Mitsem változott az elmúlt évek során. Fürgén szaladt le a lépcsőn, udvariassága nem engedte, hogy a lépcső tetején üdvözöljön. Megint felsejlett egy hajdani emlék. Egy kazettát vittem fel nekik az elnöki rezidenciára, mondtam, dél körül érek hozzájuk, mert kirándulni megyünk. Esős vasárnap volt, az erdőből csatakosan ültünk be a kocsiba. A villa belső bejáratánál hagytam az autót, benne a három gyerekkel. Átadtam a kazettát, mire az Elnök Úr megkérdezte: „a gyerekeket hol hagytad?” A kocsiban- feleltem- nyakig sárosak. „Hívd csak be őket nyugodtan, majd fel lesz takarítva.” Üdvözölte őket, puszit is kaptak, amit hetekig emlegettek. Olyan volt mint nagyapa, míg élt – mondta a legkisebb. De hisz ő is nagypapa, feleltem, csak neki sokkal több unokája van… Még elnöksége idején többször szóba jött, mire vágyik, ha ismét „civil” lesz? Írok majd, ez kimaradt az elmúlt évtizedben - mondta. Regényt is, meg talán a vissszaemlékezéseimet. Kérdezem most, hogy halad? Sehogy –érkezik a válasz- majd megírják helyettem. Fáradt- hallom Zsuzsától- egyikőnk sem fiatalodik. Én sem tudok már vidéki meghívásokra elutazni. Mesélik viszont mindkettőjük nagy örömét, hogy Kinga folytatja Zsuzsa ténykedését. „Miniszterként talán sikerül neki más, magasabb szinten segíteni, amit én apró lépésekben tudtam csak megtenni”- tűnődik Zsuzsa. Aztán fotókat válogatunk ehhez az íráshoz. Változatlanul szűkében vannak a családi felvételeknek. Mióta terebélyes a família, csak nagyritkán tudnak mind összejönni. Most karácsonykor sem lesz teljes a létszám, Panni külföldön van a családjával. Az egyik képen, jó tizenöt éve készült, legidősebb unokájuk ül köztük. Ki ő?- fordulok az Elnök Úrhoz, hogy feljegyezzem. Gondolkodik egy kicsit, majd Zsuzsához fordul: „segíts Prücsök, hirtelen nem jut eszembe a neve.” Még sohasem hallottam, hogy így hívta volna Zsuzsát. Meglepődésemet látva elárulta, maguk között mindig is ez volt a felesége beceneve. Annyi melegség volt a hangjában, hogy szinte belesajdult a szívem. Istenem, majd hatvan évi házasság után hogy lehet még mindig így szeretni?
Szép hagyomány már, hogy ilyenkor, Karácsony előtt a Kézenfogva Alapítvány színházi előadásra invitálja pártfogoltjait és támogatóit. Kedves köszönet ez azoknak, akik segítik az alapítványt, hogy ők is segíthessenek. Most a Nemzeti Színházba szólt a meghívás, Weöres Sándor: Holdbeli csónakos című mesejátékára. A darab végén a két főszereplő közös dalában felcsendülő sorok mintha feleltek volna iménti kérdésemre. Medvefia:
ott is majd téged szeretlek, őszi záporral mosdatlak, vadszőlőlombbal csókollak. Pávaszem:
föl a felhőbe suhanunk. Vének leszünk és ráncosak, de szívünkben virágosak. Nagy felhőhintánk csupa láng, alattunk sürög a világ, gurul a labda, sül a fánk, mosolyog hetven unokánk.” Budapest, 2004-12-06 Bayer Ilona |