Árvai Magdolna
|
Egy mondattal úgy jellemezném Zsuzsa nénit, hogy soha nem ismertem nála kiegyensúlyozottabb, megingathatatlanabb hittel elő embert. Fölülmúlhatatlan emberi tartás jellemezte, megnyilatkozásaiban, és kinézetre egyaránt. Ha beszélt, mesélt valakiről, az őszinte volt, tiszteletet parancsoló, soha nem lehetett hátsó gondolatot sejteni mögötte. A beszélgetései közvetlenek voltak, allűrmentesek, nem ismerte a hideg távolságtartást. Olyan méltóság áradt belőle, mely keveseknek adatik meg. A megpróbáltatásokat – melyekben bőven volt része – úgy fogta föl, hogy az élet velejárói. Soha nem hallottam panaszkodni, másokra rosszat mondani. A jelleme ott volt egyenességében, szerény megjelenésében, és a tekintetében. Tiszteltem az empátiáját, a bölcsességét és azt, hogy barátságos. Tiszteltem a gőg nélküli méltóságot, ami áradt belőle. Zsuzsa néni a tiszteletet a viselkedéséért, szavaiért, megfontoltságáért, tiszta őszinte emberségért kapta. Apró, törékeny nő volt, mégis erőt sugárzott, tisztító, nyugodt sodrást, amiben mindig jólesett megmártózni. A hitét, a kereszténységét soha nem emlegette, de a kereszt mindig ott volt a nyakában, és nem hivalkodásként, hanem mert tényleg minden mozdulatával jelezte az emberi szolidaritást, érzékenységet. És amit tisztelem benne, azért szerettem is. Azokon túl pedig a közvetlenségéért szerettem nagyon. Bármiről kérdeztem újságíróként vagy magánemberként, ő soha nem zárkózott el, soha nem mondta, hogy erről ne beszéljünk. Szerettem hallgatni, ha a győri gyerekkorról, az édesapja nyolc, az édesanyja hat testvéréről, az unokatestvéreiről beszélt, ha az Orsolyáknál töltött évek vagy a szociális munkásként megélt kőbányai emlékek kerültek szóba. Érdekes volt a tánciskolában induló szerelmük története, nevetve mesélte, hogy az esküvői ruhája alatt meleg jégeralsót viselt. Mesélt a terhességek nehézségeiről, azokról az évekről, amikor egyedül maradt négy gyermekkel, és arról, hogy volt idő, amikor csak citromot meg kockacukrot adhatott be a férjének, a kék zsebkendőre két tintával írt levele kíséretében. Szerettem, hogy Zsuzsa nénin a first ladység sem változtatott semmit. Sem a viselkedésén, sem a beszédén, sem a szociális érzékenységén, de még az öltözködési stílusán sem. Szerettem a szerénységét. Ha Zsuzsa nénire gondolok, először a kávéja ugrik be. Amikor meglátogattam, gyakran mondta: gyere, menjünk a konyhába, főzök egy kávét. Olykor hosszan ott ragadtunk, beszélgettünk. És eszembe jut, az első olyan találkozás is, ami egy teljes napon át tartott, Tihanyban. Honthy Hanna egykori villájában töltötték a hetet, ami akkor az ország vezetőinek pihenőhelye volt. Egy interjú készült Zsuzsa nénivel, ő javasolta a tihanyi találkát, mondván jobban ráér, mint a fővárosban. Szezon előtt jártunk, április közepét írtuk. Hűvös reggelen értünk a településre, és virágboltot kezdtünk keresni. Nagy nehezen ráleltünk, de csupán egy, szépnek jó indulattal sem mondható vágott virágjuk volt: borzalmas zöld szirmú, fakó piros szélű, girbe-gurba szárú papagájtulipán. Sokáig küzdött az eladó, míg megkötötte a csokrot, aztán fölkaptattunk a hegyre. Zsuzsa néni megölelt, átvette a csokrot, és míg rendezgette a vázában, Árpi bácsi odasúgta: „Gyerekek, ezért nem kellett volna megállni az erdőszélen.” Mi zavartan nevettünk, Zsuzsa néni arcán talán akkor, egyetlen egyszer a sok év alatt, láttam némi rosszallást. A nap további része remek hangulatban telt, a késő esti búcsúig.
|
Zsuzsa néni soha nem beszélt – nekem legalábbis – szórakozásról, hobbiról, kedvenc zenéről, bár előfordult, hogy komolyzene szólt az érkezésemkor, vagy egy festő nyitott albuma pihent az asztalon. Az ő történeteinek szereplői gyakran a fogyatékossággal élő gyerekek, azok szüleinek nehézségei, küzdelmei voltak. A velük való foglalkozás és munka kitöltötte élete egy részét. Soha nem mondta, de éreztem, szeretné, ha a társadalom elfogadóbb lenne a fogyatékossággal élő emberekkel szemben. Egyszer fotóalbumot, régi képeket mutatott, családról, barátokról, politikusokról. Nyaralások, különös találkozások, szülés utáni vizitek történetei elevenedtek meg. Szeretetett nosztalgiázni. A kikapcsolódást, a felhőtlen örömet azonban számára a család, a gyerekei, a sok unoka, az együttlétek jelentették, szülei gödi kertjében, később az ő otthonukban. 