„Annyi mindent megéltünk már”
Találkozásom Göncz ÁrpádnévalForrás: https://www.gonczarpad.hu/_annyi_mindent_megeltunk_mar 1990. augusztus harmadikán a Parlamentben, férje elnökké választása előtti pillanatokban Zsuzsa asszony – Göncz Árpád köztársasági elnök felesége – feszült volt, zavart és izgatott. Az eredmény ugyan nem lehetett kétséges, mégis azt mondogatta: „Mi annyi mindent megéltünk már…” Hogyan ismerkedtek meg? – kérdeztem a ház asszonyától, aki közismerten soha nem használ sminket és kedvenc viselete a szoknya-blúz blézerrel vagy mellénnyel. – Én tizenhárom éves voltam, Árpád tizenöt. Ő a Werbőczybe járt iskolába, én az Orsolya nővérekhez, és szombatonként a Szilágyi Erzsébet Gimnázium tornatermében, a tánciskolában találkoztunk. Árpád nagyon rosszul táncolt és rendszerint az édesanyám mellett ült a kispadon; őt szórakoztatta. Aztán jöttek a nehéz évek… Édesapámat a Pénzügyminisztériummal Sopronba telepítették, Árpádot pedig elvitték katonának. Onnan megszökött, és beállt egy ellenálló alakulathoz, megsebesült, majd elfogták, de a fogságba vezényelt menetből is sikerült kijutnia. – Mikor töltötték először együtt a karácsonyt? – Ha jól emlékszem 1944-ben, és azóta folyamatosan, leszámítva azt a hat évet, ameddig ő börtönben ült. Ez idő alatt mindig egy terítékkel többet tettünk az asztalra, mint ahányan voltunk, és én csak reménykedtem, hogy a karácsonyra küldött csomagunkat megkapta. Megszabták, hogy csak egyszerű házi sütemény, cukorka és cigaretta lehet benne. De szerencsére valakitől, aki már megjárta a börtönt, kaptam egy szenzációs receptet. Ostyalapok közé mogyoró helyett őrölt kávéból készítettem grillázs krémet, aminek a színe ugyanolyan lett, mint az eredeti, viszont egy szelet sütemény éppen egy szimpla kávénak felelt meg. A franciadrazsék közé pedig vitamintablettákat kevertem. Nagyon nehéz volt nélküle az élet. Ám hogy a távolléte valójában milyen mély nyomokat hagyott a gyerekeinkben, az csak jóval később derült ki, amikor ők már felnőttként analizálták magukat. – Ezzel is magyarázható, hogy a négy gyerek közül ketten pszichiáterek lettek? És mit csinálnak most a gyerekek? – Valószínűleg ez is közrejátszott… Kinga lányunk jelenleg egy amerikai alapítású nonprofit szervezetet vezet, amelyik konfliktuskezeléssel foglalkozik. Járja a világot, és időnként hivatalos ügyben is beszélünk egymással telefonon. A kisebbik lányunk, Panni, tájtervező, de ő is nagyon érzékeny a szociális gondokra, és ha mondjuk a Tisza mentén cigányproblémával találkozik, azonnal jelzi. Bence vízépítő mérnök, árvízvédelmi szakember, Dani pedig egy eléggé új keletű keresztény közösség teológiai főiskoláján tanul Baltimore-ban. Négy évvel ezelőtt felesége halála miatt komoly megrázkódtatás érte, és itt kötött ki. Még nem tudni, hazajön-e vagy kint marad, de ha az utóbbi mellett dönt, a közösség sokat nyerhet vele, mert hallatlanul okos ember és jó lélek. – Fiatal lányként ön is hivatásos családgondozó volt. – Az osztálytársaimmal Kőbányán, a téglagyári lakótelepen csecsemővédő állomást hoztunk létre, népkonyhát működtettünk, a háború után pedig a dán, svéd és svájci adományokat hordtuk szét a sokgyermekes családoknak. Úgy éreztük, nekünk az a dolgunk, hogy segítsünk, ahogyan tudunk. Ha másként nem, szeretettel, törődéssel. Bármennyire is szentimentálisnak hangzik a mai világban, a szeretetnek és a hitnek nagy ereje van. Soha nem titkoltam, hogy hivő emberként éltem, és végső soron a hitem segített át a nehézségeken. – Az utóbbi években mint a Rák Liga elnöke és a Kézenfogva Alapítvány kuratóriumának elnöke újra karitatív munkát végez. Azért ez mégis más jellegű, mint hajdanán. A kívülálló szemével nézve leginkább reprezentáció. Vagy tévedek? – Kezdetben mélységesen idegenkedtem az ilyen felkérésektől, de beláttam: a figyelemfelhívás szempontjából nagyon fontos, ha a köztársasági elnök-feleségek meg királynék ilyen jellegű munkához adják a nevüket. Ezeknek az embereknek pénzeket mozgósító ereje van. Nagyon jó érzés, hogy a rákbetegek gyógyítása, utógondozása, a törődés velük, a felvilágosítás és az orvosok hozzáállása végre Magyarországon is jó irányban változott az elmúlt években. Meg az is, hogy az értelmi és halmozottan fogyatékosok ügye is üggyé vált nálunk. Ők és családjuk mindenkinél jobban magukra voltak hagyatva, és akik segíteni próbáltak nekik, azok sem kaptak semmilyen társadalmi segítséget, elismertséget. Ma pedig ott tartunk, hogy külön tagegyesületek foglalkoznak képességeik korai fejlesztésével, nyaraltatásukkal, szabadidejükkel, sportolásukkal, és azzal, hogy iskoláikat befejezve, a családból kikerülve olyan kiscsoportos lakóotthonokba költözhessenek, ahol emberi életet tudnak élni. Közel húsz szülői szervezet fogott már bele ilyen építkezésbe. Ehhez nagy lökést adott az is, hogy két évvel ezelőtt, a párizsi gyermekjogi konferencián megismerkedtem a holland miniszterelnök feleségével, Wim Kokkal, aki személyesen érintett ebben az ügyben. Az ő közbenjárására először a holland kormány adott jelentős anyagi segítséget. Ehhez jött aztán a Soros Alapítvány támogatása és a minisztériumi juttatás, amiből tizenhét, különböző készültségi fokon lévő otthont tudunk befejezni. – Karácsony előtt felkeresi valamelyiket? És egyáltalán: képes-e eleget tenni a számtalan szervezet meghívásának? – Nem szeretek senkit megbántani, de csak oda megyek el, ahol valóban fontos a jelenlétem. A fogyatékosok sporteseményeire, kulturális rendezvényeire, a jótékony célú társasági összejövetelekre, és például a Bárka Közösségbe, meg a Rák Liga karácsonyi délutánjára az Országos Onkológiai Intézetbe. Fontosabbnak érzem, hogy hetente két napot bent töltsek az alapítvány irodájában, ahol a nyolc munkatárssal közösen a legégetőbb feladatokat igyekszünk megoldani. Emellett azért minden napra jut valamilyen hivatalos program. És ne feledje: én sem leszek fiatalabb… – Sok levelet kap? – Gyakran sokkal többet, mint amennyire a hétvégeken válaszolni tudok, és biztos, hogy így sem jut el hozzám minden segélykiáltás. – Most sokkal nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabbnak látszik, mint néhány évvel ezelőtt. Akkor a férjéért aggódott, és csak arra koncentrált, hogy az ő itthoni nyugalmát biztosítsa. Mitől féltette: a kudarcoktól, a csalódásoktól? – A felesleges, értelmetlen küzdelmektől, mert az ő csalódóképessége már több évtizeddel ezelőtt kimerült. Meglepetések még érik, és akkor dühös lesz, de azt hamar kiadja magából. A jó ég tudja, mi ad neki ekkora erőt, bölcsességet és nyugalmat, hogy minden helyzetből lát kiutat. Az ő optimizmusa táplálja az enyémet, és az ő kapcsolatteremtő képességének köszönhetem azt, hogy ebben az új életformában is megtaláltam mellette a helyemet. Ha pedig esténként kettesben maradunk, a világ kívül marad. – A gyerekekkel, az unokákkal mikor találkoznak? – Ritkán, hiszen a gyerekeink már felnőtt, dolgozó emberek. Az unokáink is élik a maguk életét: közülük hárman egyetemre járnak, az egyik végzett már, s előbb-utóbb saját családot alapítanak. Lassan eljön az idő, amikor nekünk lesz szükségünk az ő lelki gondoskodásukra, és nem fordítva. – Milyen lesz az idei karácsony? – Valószínűleg ugyanolyan, mint a tavalyi. Ameddig a szüleim éltek, itt tartottuk a szentestét, amióta ők nincsenek velünk, mi megyünk a gyerekekhez. Kora este megérkezünk az egyikhez, onnan unokástól, pereputtyostól tovább a másikhoz, majd ők is csatlakoznak, és így kötünk ki végül a harmadiknál. Másnap délelőtt aztán hozzánk jön mindenki – Dani fiúnk is hazajön. Ha valaki ilyenkor benézne hozzánk a földszinti nagy szalonba, valószínűleg elképedne a látványtól. Képzelje el azt, amikor tizennégy-tizenöt ember tesz a másik tizennégy-tizenötnek ajándékot a karácsonyfa alá, majd elkezdik bontogatni, és közben a többiek arcát lesik. Felejthetetlen pillanatok, órák ezek! Teljes a hangzavar, nagy a zűrzavar, de jó látni, ahogyan a komoly felnőttek visszafiatalodnak. A gyerekeinkből előbújik a rég elfeledett kamaszhumor, és a saját egyetemista gyerekeikkel együtt ugyanúgy megkopasztják a fát a finom csokoládédíszektől, mint kiskorukban. Persze csak ebéd után, ami az ő kívánságaik szerint mindig ugyanaz: rántott hús, töltött káposzta, kocsonya és bejgli. A karácsonyi asztalra a kocsonya kivételével mindent én készítek. Mostanság már örülök, ha olyanok maradnak velünk őrségben karácsony napján, akik szeretnek kuktáskodni, s utána persze ők is velünk együtt ünnepelnek. |
